Elmesélem az egyik übertraktor beégésemet. Ép vidéken töltötem a nyári szünidőt, valamelyik rokonomnál. Hát mongyuk ki úgy ahogy van: bizony ojan parasztok voltak azok, hogy az apát is kapának monták. A tetováló szalonban is disznó ólat tetováltatak. Na mindegy. Lényeg, hogy volt ott egy lány, Erzsike, aki iránt romantikusan gyengéd érzelmeket tápláltam: magyarán szólva meg akartam dönteni, mint a Guines rekordot. De ezt szépen kellet előadni, mert falu helyen nem úgy megy az, hogy ötperc után bezavarjuk a macit a málnásba - sajnos. Udvarolni kell, meg egyéb baromságokat csinálni. Hát én vittem már virágot, még valami gagyi verset is adtam neki, hogy azt én írtam. (Ez nem volt igaz, az egyik meleg haverom írta a barátjának valami év fordulóra, aztán kicsit át kellet írni, varázs vessző helyett szőr tarisznya, meg efélék...)
De semmi eredmény.
Egyszer már kínomba leültem vele egy nap lementét nézni. Ő közbe virágot szedet. Megpilantottam két fecskét, akik villám gyorsan repültek. Akkoriban má nagyon rá voltam álva a romantikára, és így szóltam:
- Ó, a természet! Ezek az állatok is... Milyen jó nekik! De szeretnék a helyükben lenni!
- Milyen állatok? Hol? - jöt oda erzsike.
Oda nézek, hát a vér meg hűl bennem: a fecskék már sehol, ellenben elő jött a szomszéd két kutyálya és az egyik ép kommótosan rámászot a másik hátára, aztán pedig...
Talán felesleges is írnom, hogy Erzsike azóta sem áll velem szóba...